Fél tíz felé...

Ma már egyet blogoltam (sõt). De azokban az eddigi történéseket igyekeztem rendezni. Szóval, most pár szóban igyekszem összeszedni a "mát" is. Tegnap sor került egy epizód lezárására. Ma is egy még elvarratlan szál került sorra. Valahogy úgy, ahogy amúlt csütörtökön egy másik. Szépen apránként, ezek a felkavart s lassan ülepedõ vizek kitisztultak. Nem kevéssé kellett dolgozni is rajtuk, meg kivárni a megfelelõ pillanatot. Ez is eljött. Kár is volt némelyiket halogatni. De egy a lényeg. Egyre fogynak a lezáratlan dolgok idebenn. Lassan képes leszek elrendezni az egy éve történteket is. Csodás!
A nyáron nem értettem mirõl magyarázott Artemis. Elengedni, lezárni. Én hittam,hogy megtettem. De valójában másfél hónappal ezelõttig még voltak kiadatlan feszültségek a spanyol szálból... Vicces. Talán épp azért, mert errõl nem tudtam beszélni az érintettel, talán mert tényleg új érzéseket váltott ki. De eltartott egy ideig (egy év?)...
Olyan megnyugvás érzés ez. Amikor tudod, hogy mihez tartsd magad. És tudod, hogy innen merre lehet továbbmenned. És csak menni kell. Meg kipihenni az ülepítést.

Kicsit más; talán épp ez. Tegnap a Vörös Boszival tanulgattunk. Mivel a Kedvese a kisszobában tette ugyanezt, mi a nagyban maradtunk. Az áégyon ülve miközben épp valamit magyarázott. Egyszercsak felsejlett egy ezeréves emlékkép. Tudom,hogy az ágy furán hullámzott mielõtt beindult volna a film. És ki tudja, lehet, hogy épp az indította. Emlékeztem,hogy még kisebbecske voltam és a faiskolai társammal egy nagyon nagy koponyával (közgazdász lett mégis) egy zsúrra bandukoltunk. Az a mondat kelt elõször életre amit, akkor mondott. Késésben voltunk. "Öt percet illik késni! - mondta." Az volt ami megindított egy csomó mindent. És felsejlettek osztálytársak. Viszonyok, kapcsolódási pontok. De, hogy miért épp most? (Akkor) És így?

Furcsa szerkezet ez az emberi agy... ;o)