Túlélni a halottak napját

Az utóbbi négy nap leginkább errõl szólt. Szombaton hazautaztam. Hugi itt volt és együtt tülekedhettünk fel a távolsági buszra. Az Égnek hála, nem kellett a sok nyugdijas acsarkodást hallgatni. Elég messze ültünk tõlük. Bóbiskoltunk, zenét hallgattunk (Tiësto rulez!) eltelt a három óra. Közben megbeszéltük Artemisszel, hogy este legalább egy beülõst tartunk, amúgy születésnapilag. Otthon kicsi kocsizás, Hugi haza, mi családilag a Nagyikámhoz. Aki történetesen egyre rosszabbul van. És nem is akar már igazán jobban lenni. A furcsa az, hogy történetesen megértem. Megértem, ha úgy érzi eleget élt. Megértem, hogy eltemetve férjet, fiat, hetvenhét év után elfáradt, és nem akar több mûtétet, fájdalmat, és várakozást hiába. Egyelõre viszont csak fájdalmakat kap, nem a megváltó halált. És szenvedései panaszával az õrületbe kergeti egyik megmaradt fiát, az apámat. A másikat nem kergeti sehova, sõt még az követelõzik tõle állapota ismerete ellenére. Ez persze szintén jót tesz apám idegzetének.
Szombat este az Artemisszel közös törzshelyünkön a pincérek táncoltak csak, aztán kiürült a hely, pedig a dj igen jó szettet rakott össze most is. Molokonál megint azt éreztem, hogy ezt biz én nem tûröm ülve, de végül csak úgy maradtunk, hazaséta. Dermesztõ hideg, lehellet-pamacs nézõ bandukálás a csillagfényes éjszakában.
Vasárnap aztán irány a Hírös város. Rokonlátogatóban. Még jó, hogy elég korán érkeztünk, így volt idõnk megvárni a többi rokont. (pfff) Viszont örömmel tapasztaltam, hogy unokahúgaim eléggé szemrevaló teremtéssé nõnek szép lassan. A dolog, ha mással nem is, de a közös genetikai örökség miatt büszkeséggel tölt el. :o) Kedves megemlékezés arról, hogy egyre öregebb leszek, és nagy lila ajándékkosár, amit azóta sem mertem szétbontani, annyira szép. Az ebéd szokásosan zsíros, de mindenképpen házias csirkepörkölt volt. El is csaptam a hasam rendesen. Persze a kiváló logisztikai megoldás az volt, hogy ebéd után menjünk ki a temetõbe. Lassan, hányingerrel küszködve, émelyegve séta a negyvenéves palatánsoron. Végülis megnyugtatott a csend, a színes levelek, és a béke. Ezuttal kihagytam a Katona szarkofágot, ami amúgy minden látogatáskor kötelezõnek tûnõ rituálé. Anyám meg is kérdezte: Hogyhogy most nem? Kurtán csak annyira futotta a fagyasztó hidegben: Tavasszal már voltunk!
Hétfõn segíthettem megszervezni a keddi "szuperbulit" elvégre halottak napja meg az én születésnapom olyan kellemes páros, na persze, ehhez még a Nagyikám születésnapja is csatlakozik, épp csak Lajcsi nem muzsikál. :oS Tehát hétfõ = bevásárlás. Mert azt nem lehet, hogy valami szokványos legyen a "nagy napon". Délután temetõjárás. Az egyikben kétszer is voltam, szép lett az új kõ a kripta tetején. Egyszerû, fekete fényes. Tisztességes emlék a nagybátyámnak. Nyolcra pedig randira mentem egy fiatalemberrel, akivel július óta igyekeztem felvenni a kapcsolatot. Jó humorú, kicsit önsajnáltató beszélgetés bontakozott ki. Amolyan õszi estébe illõ. A csodálatos nagy barna szemek elnyelték a tiltakozásom, a hosszú sûrû pillák szétrebbentették az ellenállásom. Végül csak ott voltam nála. Csak megmaszíroztam azt az izmos, formás testet. S csak elbúcsúztam csóktalan, álomtalan álomban sétálva át a ködös Alba Regiat.
Kedden a jó ebédhez segítettem. Már amennyit lehetett és kellett. Kádat mostam, meg takarítottam a vendégek miatt. Nagyikám persze fájdalmai miatt nem jött végül. Szóval négyesben ettük a végül egy fogással rövidebbre húzott menüsor étkeit. Jó, telt húsleves örömet adó melegséggel töltött el. A fûszeres sült tarja, a krumplival és sütõtökkel finoman omlott nyelvemre. A csokoládétorta végül. Kellemes visszafogottt születésnap volt. Visszafogott, mert ilyenkor többen szoktunk az asztalnál ülni. Egyikünk a földben már, másikunk oda vágyában el sem jött. Lehullt a délután mint levél az ágról. A busz zötykölõdve visszahozott. Valahol kedvem lett volna megállni a pusztában, és rohanni, még csak a fáradtság ki nem rántja a talajt a lábam alól. Lihegve elterülni a szántó fagyott göröngyein. Vaddá válni mint Enkidu, amikor még nem ismerte a nõt. Elfutni, friss vizet inni, napot lesni, szelet szagolni. S aztán végre is csak megverekedni az öreg-ifjú, kétharmadrész isten, egyharmadrész ember Gilgamessel. Ha csakugyan ez a végzet.
Ehelyett itt ülök szerda délelõtt a szobámban a gép elõtt, és nem verekedtem, de nem is futottam. És csendben lejegyeztem mindezt. Szép napot!