BIKKFA-NYELV

A fehértörzsû magos bükk elmélkedõ és lélekkiöntõ sarka, az elektornikus szupersztráda mellett.

Lakhely: Pécs, Baranya, Hungary

Egy pécsi nem is olyan átlag polgár. Nem is pécsi. Nem is polgár. Nem is olyan... Utolérhető a phagos.sylvatica@gmail.com -címen

Teljes profil megtekintése

péntek, október 21, 2005

egy érdekes hasonlat...

A minap beszélgettem egy újdonsült baráttal. És mert úgy esett jól kitárgyaltuk a világ folyását. S ott, ahol tarottunk valahogy így kerekedett a beszéd:

- Tudod, - kezdtem hozzá kis mondókámnak - van abban valami nagyszerû egyszerûség, ha az ember egy hideg, fázós nap után elõvesz egy zacskó instant levest. Csak rátölti a vizet, és kész is a forró kellemesség. - és egy apró kacsintással igyekeztem megvilágítani jobban nézõpontom. - A zacskót aztán eldobja, és nincs is vele többé gond.
- Az igaz, csak hát a zacskósoknak mindig olyan rossz az ízük - kacsintott egyet õ is. - Akkor már sokkal finomabb, ha az ember maga fõzi. Az igazán jó levest lassú tûzön sokáig kell fõzni - és vigyorgott. - Abba te vágod bele a belevalót, te fûszerezed, és vigyázol, hogy ki ne fusson.
- Ebben teljesen igazad van, - sóhajtottam - de azért van helyzet amikor nem szeretném kivárni az egészen hosszú idõt.
- No persze azt megértem.

Hümmögtünk még picinyt. Aztán csendesen hozzátette:

- És az is igaz, hogy egy ilyen levest aztán amit soká fõztél, sokáig is ehetsz, mert nem állhatsz neki egy csészényit fõzni. Ez a leves megmarad... - sóhajtott õ is hatalmasat.

Kacagásunkra, mi ebbõl fakadt csak egy kávézónyi ember kapta fel a fejét.

Más megvilágításba helyezve a dolgot kissé, plagizálva Artemisztõl:

"Az a baj, hogy mind a szomjunkat oltjuk veszettül, és nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen éhesek vagyunk."

39 Comments:

Névtelen dünnyögte...: mi a tüdő ez a három izé? No csak annyit dörmögtem vón, hgoy igen. Valahogy sokszor fordítva vagy nem odafigyelve cselekszünk, aztán minimum kétszer adunk, mert gyorsan.; 21 október, 2005 12:59
Névtelen dünnyögte...: De miért kellene eldobni a zacskót? Újrahasznosításról még nem hallottunk? :); 21 október, 2005 14:39
Bikkfa dünnyögte...: ez a három, ami már nem látszik, gyakorlatilag spam. Reklámok...

A zacskós hasonlat lényege az egyszehasználatiság, és nyilván csak akkor dobja ki az ember, ha már az összes port felhasználta belõle. ;o)

Egyébként díjazom az aláírást minden dünnyögõnél. :o); 22 október, 2005 22:04
Bikkfa dünnyögte...: ez a három, ami már nem látszik, gyakorlatilag spam. Reklámok...

A zacskós hasonlat lényege az egyszehasználatiság, és nyilván csak akkor dobja ki az ember, ha már az összes port felhasználta belõle. ;o)

Egyébként díjazom az aláírást minden dünnyögõnél. :o); 23 október, 2005 10:25
Névtelen dünnyögte...: néha pedig ott a fazék leves és mégis kibontunk egy zacskót...; 23 október, 2005 21:18
Bikkfa dünnyögte...: Komolyan, még mielõtt a remegõ idegesség vesz rajtam erõt minden kedves dünnyögõt kérek valamilyen fantázianév kiválasztására. Gyógytornász a megmondhatója, hogy bírom a kritikát, ha tudom ki gondolkodik róla... Kössz.; 23 október, 2005 22:41
Névtelen dünnyögte...: csak hogy ne legyél nagyon ideges:)

Én követtem el a fenti komment-et.; 24 október, 2005 19:06
Bikkfa dünnyögte...: Remek! :o) Már meg is nyugodtam. Na, amennyire ideges voltam nem volt olyan nehéz. ;o)
Szívesen látm további dünnyögéseidet is! :o); 25 október, 2005 09:43
Névtelen dünnyögte...: Különben néha az embernek az is elég, ha csak nézi a zacskót, gyönyörködik benne. Ilyenkor mindent elrontanánk azzal, ha felbontanánk a zacskót. A vágyak realizálódása azt hozza magával, hogy gyönyörű elképzeléseink veszítenek eredeti esztétikumukból. A zacskót évekig meg lehet őrizni, ha nem bontom fel, nem főzök belőle levest, csak távolról imádom, anélkül, hogy egy ujjal is hozzáérnék. És még éhes sem maradok, mert addig lemondok a levesről, helyette száraz kekszet rágcsálok.; 25 október, 2005 15:51
Bikkfa dünnyögte...: Továbbra is csak magam tudom ismételni. Légyszives írjatok nevet, nem kell valódi, sem elérhetõség hozzá. Csak egy picit hihessem azt van arca annak aki ezt olvassa. Köszi.; 26 október, 2005 00:12
Névtelen dünnyögte...: Az arc - hm. Van olyan is, aki már nem mer nevet írni (fiktívet sem), mert már megégette magát. Bár valóban az lenne a korrekt. De ki tudja, mi lesz a következménye, ha odaírom a nevet? Hiszen amit így esetleg érdekesnek vagy talán elfogadhatónak találunk, azt elvetnénk, ha alatta egy gyűlölt vagy egyszerűen nem kedvelet név állna (amelyhez mondjuk rossz emlékünk fűződik). Nem igaz?; 26 október, 2005 08:54
Bikkfa dünnyögte...: Érdekes gondolatok, Kedves névtelen kolléga. Én nem gyûlölök ezen a világon senkit. Ezt a kis világot én hoztam létre, itt leinkább én uralkodom, hát csak bátran. :o) Megértem a félelmeket, de alaptalannak vélem. A gondolatok, amiket megosztassz érdekesek maradnak a névvel. És mindenképpen új dimenziót nyernek.
És ha nem próbálod meg, sosem tudhatod, vajon a neved mit változtat a helyzeten. Akkor marad az örök félelem.; 26 október, 2005 09:03
Névtelen dünnyögte...: Bikkfa, valóban semmilyen negatív konnotáció nem tapad a tudatodban a Szentimre névhez? Mert én - Szentimre vagyok. Egyébként a tartalomból - úgy hiszem - könnyen kitalálható a személyem - külön említés nélkül is.
Hála Istennek nincs belőlem kettő - ilyen eszement lény nem sok szaladgál a földön, ez a gondolkodás - minő szerencse - nem tipikus a mai emberek körében. De talán van némi jogosultsága.; 26 október, 2005 10:02
Bikkfa dünnyögte...: Te voltál az egyik "gyanús személy". És nem, egyáltalán nem vagyok rólad rossz véleménnyel.
Valamikor tavasszal csúnyán elbeszéltünk egymás mellett. Magadra vettél olyasmit amit nem rád szántam. Részemrõl ennyi.

Örömmel üdvözöllek téged is a dünnyögõk közt! :o)
A világom annál gazdagabb, minél több színes gondolat és vélemény hangzik el benne. És ezért még köszönöm is, hogy elmondod, amit szeretnél.; 26 október, 2005 10:08
Névtelen dünnyögte...: Örülök, hogy nem rólam rossz véleménnyel. Én néha eléggé nehezen tudom elviselni magamat. Előfordul, hogy kifejezetten elborzadok magamtól: Te jó ég, ez lett belőlem?! - Persze, ez hosszú mese lenne, hogy miért. Az viszont nagyon jólesik, hogy el tudod fogadni a véleményemet, a másságomat. Mindenesetre mindig újra és újra meglepődöm, ha valaki nem utasítja el kapásból a személyemet (helyesebben:a személyiségemet) és a nézeteimet. Ilyen téren ugyanis nem kényeztetett el az élet. A falakat pedig nem tudom áttörni (még azokat sem, amelyeket én építettem magam köré), ez csak egyszer sikerült - álmomban. Üdv.: Szimre; 26 október, 2005 14:31
Névtelen dünnyögte...: Szóval összefoglalva: még most is hihetetlen, hogy valaki énhozzám is kedvesen szól, nekem is tud örülni, az én véleményemre is kíváncsi, engem is fel tud vállalni ismerősként. Ez számomra felfoghatatlan. És örülök neki.
Szimre; 26 október, 2005 14:42
Bikkfa dünnyögte...: És egy kérdés tovább haladva a fenti hasonlat virágoskertjében:
Vajon, ha csak kekszet majszolunk, amikor levest is ehetnénk, nem épp a ránkbízott táléntomot felejtjük el jól forgatni? Vajon nem a félelem vezet bennünket meddõ ösvényre, amikor nem merjük meglépni az elkerülhetetlent?

Ezeken amúgy is sokat morfondírozom, más témában is. És nem tudom az igazi választ, csak azt, én hogy szoktam válaszolni adott helyzetben.; 26 október, 2005 15:30
Névtelen dünnyögte...: Hm. Igen. De mi van akkor, ha úgy érzem, megbántanék Valakit, aki engem föntről figyel, ha felbontanám a levesport tartalmazó zacskót? - Azt hiszed, hogy én az elmúlt X évben, amióta egyedül vagyok, nem voltam szerelmes? Dehogynem. Annyira még nem sikerült magamat szerzetessé tenni. Sajnos. Gyávaságból vagy Isten iránti hűségből nem mertem meglépni az életemben bizonyos lépéseket? Vagy csak ezekre fogom a visszatorpanásaimat? Lehet. Nemrég beszélgettem egy lelkiatyával a kihagyott, szándékosan elmulasztott lehetőségeimről. A következő mondattal zártam a beszélgetést: -Kérem, higgye el, ha újrakezdhetném az életemet, akkor is mindent ugyanígy csinálnék, s ugyanígy kihagynám az említett dolgokat. - Vannak emberek, akik félnek a realitásoktól, fárasztják őket a világban/az emberek közt töltött percek, órák, akik egy másik világba vágynak szüntelenül, fel, fel, fel... Bár előttük is lehajol néha a fehér elefánt, eléjük is odatáncol a levesporos zacskó. De ők esetleg - bár végtelenül vágynának a levesre - úgy érzik a leves álma, a leves elképzelt íze is kielégíti őket, talán titokban rettegnek attól, hogy a valódi íz elmarad az elképzelt mögött. Azonkívül -rettenetes, borzasztó, hogy ezzel már nekem is számolnom kell - egy bizonyos koron túl az ember egyre retirálóbb, visszahúzódóbb, óvatosabb. A hosszú évek alatt felgyűlt szorongások okossá, visszafogottá, nem-mozdulóvá tesznek. Visszatérve alaphasonlatunkhoz: aki zsenge ifjúkorában nem ízlelte meg a zacskós levest, az már kissé korosabban (30 és 40 között) nem fog megbarátkozni vele. Lekésett a levesporos korszak áldásairól. Hmmm.Ez van. Szimre; 26 október, 2005 17:05
Bikkfa dünnyögte...: Az Ég megőrizzen attól, hogy bárkire bármit kívánsága ellenére rábeszéljek. A morfondírozásomban én is mindig arra jutok, hogy amit teszek azt újra megtenném ha azok a tudások és körülmények szolgálnak hátterül, amik a döntésemkor.

Mindenkinek a saját életvezetésével kell elsősorban elégedettnek lennie. Akkor észre vehetjük a máséban az előnyöket és a hátrányokat. S talán egyszer képesek leszünk úgy reflektálni önmagunkra, ahogy például te tetted az előbb.; 26 október, 2005 22:52
Névtelen dünnyögte...: Nem vagyok elégedett az életvezetésemmel, de nem tudom másképp csinálni a dolgokat. A "ha újrakezdhetném, akkor is mindent így csinálnék"-típusú mondatok titka éppen az, hogy persze, ugyanezt csinálnám, mert hozott (kapott) anyaggal dolgozom, a személyiségemmel. Ugyanaz a személyiség pedig ugyanazokra a döntésekre, hibákra predesztinál. A régi görögök azt mondták: a sorsunk a jellemünk. Vagy megfordítva talán jobban hangzik: a jellemünk a sorsunk. Nem tudjuk átlépni a saját korlátainkat, falainkat, a Rubikont. Az "egyéni világtörténelmünkben", a saját életút-narratívánkban gyakran nem főszereplők, csak mellékszereplők vagyunk. De azért mindenki álmodozhat a főszerepről. És nem kell elégedettnek lennünk a sorsunkkal, a lelkialkatunkkal, a választásainkkal, de el kell fogadnunk őket - lehet, hogy fogcsikorgatva -, mert belőlünk fakadnak.
A Balázs-témát azért ne bolygassuk, mert nem lenne helyes Balázst fárasztani ezzel az egésszel. Annakidején én elég csúnyán belegyalogoltam a lelkivilágába, megbántottam őt, akaratlanul is érzékeny pontjaira tapintottam. El is nyertem érte - voltaképpen jogosan - méltó büntetésemet, ezzel a téma a nyilvánosság előtt lezárult, én magamban még emésztgettem, remélem, Balázs hamar elfelejtette vagy legalább gyorsan túltette magát az egészen. Bikkfa, te írtad valaha Balázsról azt, hogy "szerető szívű". Valószínűleg így is van, de vannak olyan helyzetek és emberek, akiktől még az egyébként türelmes és szerető szívű lények sem tudnak egy határon túl mindent lenyelni. A mi esetünkben ez történt. Most egyelőre nem írok Balázsnak commentet, mindenki másnak igen, és Balázs számára is, számomra is jó ez a csend most. Ennyi válaszként az érdeklődésedre. Egyébként nagyon izgalmas témáket vetsz fel, szívesen olvasom a blogodat, ha szabad. Szimre; 27 október, 2005 12:59
Névtelen dünnyögte...: Hm, engem emlegettek???
Tehát, szerintem a sok "zacskós" leves ártalmas az egészségre; ha sokat használja az ember, hozzászokik, és előbb utóbb megmérgezi a testet és a lelket....

By;Gyógytornász; 27 október, 2005 20:40
Bikkfa dünnyögte...: Mélyen egyetértek Gyógytornásszal. Hozzászokás veszélye fennáll, itt is, másutt is. Függhetünk úgy a megfõzött levesünktõl, hogy elfelejtünk önálló lények lenni. A levest túlértékelve mindenek fölé helyezni, kihagyva a kölcsönösség lehetõségét. Szerintem az is épp elég veszélyes. :o) És folytatva a sort az ember egyszerre leves és szakács, nézõpont kérdése. És ugyanígy lehetünk mi magunk is instant porok csupán. Szóval, adódik itt még épp' elég fejtörni való.

Szimre, nem hiszek a legyõzhetetlen személyiségben, ahogy a legyõzhetetlen ösztönben sem. Azért van tudatunk és öntudatunk, hogy a helyzeteket átlássuk, és alkalmanként befolyásoljuk a spontán eseményeket. Nem gondolom, hogy a személyiségem miatt döntötem úgy ahogy, és nem gondolom, hogy bármit fel szabadna használnom "védekezésképp", ami csak kisarkítva fedi le a valóságot, a tévedhetõséget, az emberi hiba lehetõségét. A magyarázat így inkább magyarázkodássá lenne, és nem beismeréssé. És amíg nem ismerem be a hibát, nem fogok tudni rajta változtatni, márpedig bennem megvan a késztetés, hogy jobbítsak a saját életemen. Én úgy gondolom, érdemes felkelni és járni és messzire dobni azokat a mankókat, amiket csak az ösvény kényelméért hordunk.; 28 október, 2005 11:11
Névtelen dünnyögte...: Bikkfa,
a mankóim az életet jelentik, ha eldobom őket, meghalok.
A személyiségünk egy bizonyos határig valóban alakítható, de páli fordulatokban, nagy damaszkuszi megvilágosodásokban egyre kevésbé hiszek. Az embereket néha a kalitkájuk élteti, ha kiszabadítjuk őket, elpusztulnak. Szigorúan írtál, de az utolsó mondat bátorításként is felfogható.
Azzal egyetértek, hogy a kapcsolat kölcsönös, nemcsak mi főzzük a levest, a leves is főz minket, mint ahogy nemcsak mi olvassuk a szöveget, a szöveg is olvas bennünket. Talán éppen ezért félnék én is a levestől. Hiszen a megkóstolása után már nem lennék többé ugyanaz az ember, aki voltam. A konzisztencia, a stabilitás pedig nagyon fontos. Ez ismét egy "balázsos" téma, ő már feszegette valamelyik posztjában, hogy merjen-e az ember "csapatot
váltani", új dolgokat kipróbálni.
Még egy mondat: néha nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy megmaradjunk egy számunkra kényelmetlen helyzetben, mint ahhoz, hogy váltsunk. (Németh László felelősségetikája is erről szól.) Köszönöm a válaszodat.
Szimre; 02 november, 2005 13:39
Bikkfa dünnyögte...: Ajánlatom lehetõség, alternatíva. Ha úgy tetszik ötlet. A páli nagy fordulatot én sem hiszem el a kevésbbé eltökélteknél, a folyamatos lassú és biztos változás annál elfogadhatóbb nekem is.
Nem is erre gondoltam. Sokkal inkább valami lassú érlelõdésre, fokozatos alakulásra. Ami, ki tudja, talán Saul lelkében is ott volt még a damaszkuszi út elõtt.
Lehet, hogy az eldobás gesztusa hirtelen. Azonban a tanítás ezen része számomra épp' arról szól, hogy gyorsan kell megváljunk a hibás úttól, a vakságtól a sántaságtól.

Tudom, az elfogadás több erõt, türelmet és kitartást igényel. Azonban kérdezem: vajon tényleg megéri az ekkora befektetést? Vajon nem élni szántak bennünket ide erre a sárgolyóra? Nem a mértékletesség a cél, hanem a teljes tagadás? Nekem ezek nem kérdések. :o); 02 november, 2005 23:14
Névtelen dünnyögte...: Bikkfa, a körülmények is alakítanak bennünket. Néha nem azzá válunk, akivé szeretnénk. Én egyetemista koromban egy vidám, alapvetően optimista, életigenlő figura voltam, aki járt házibulikba, élte a szokásos egyetemista életet. (Az egyetlen különbség köztem és az évfolyamtársaim között az volt, hogy nehezebben teremtettem kapcsolatot a lányokkal, félszegebb, félénkebb voltam. Az első lánynak igent mondtam végül 8 hónapi ismeretség után, amikor Ő! megkérte a kezemet.) Ha most találkozom a volt egyetemista társaimmal, alig ismernek meg. Persze az eltelt idő alatt átment rajtam az úthenger, és én próbálok és akarok is feltápászkodni és visszaváltozni, de ez nehezen megy. A volt évfolyamtársaim múltkor egy baráti összejövetelen szabályos ultimátumot adtak: vagy visszaváltozom a régi vidám lélekké, vagy megszakítják velem a kapcsolatot. Én sírva időt kértem tőlük: Könyörgöm, adjatok még pár évet!--Ők viszont azt mondták, hogy már eleget vártak, ennyi idő alatt mindent fel lehet dolgozni, ahhoz nem kívánnak asszisztálni, hogy a szemük előtt válok mizantróppá, trogloditává. Másképp alakult volna az életem, ha születhetett volna gyermekem, akit nevelhetnék, vagy ha kaptam volna egy olyan feladatot, amelynek szívvel-lélekkel odaáldoztam volna magamat (pl. iskolaigazgatás). A sors mindkettőt megtagadta tőlem (illetve az elsőre én mondtam nemet annakidején - a másodikra nagyon vágytam, még most is szeretném, de ahhoz az iskola fenntartói túl fiatalnak és túl reformernek találtak).
Bikkfa, remek kérdéseket tettél fel, nagyon jól gondolkozol. Igazad van abban, hogy a változás belül jóval hamarabb elindul, a fordulat maga, a gyors váltás - csak a jéghegy csúcsa, de a mélyben lévő örvények kavargása korábban kezdődik. Ugye írsz majd még nekem ilyen jó "lelki ajtónyitogató" kérdéseket?
(Ha olvastad valaha Mikszáth egyik kései elbeszélését, amelynek Fili a címe, tökéletesen láthatod belső tipródásaimat.)Kösz mindent: Szimre; 03 november, 2005 14:59
Bikkfa dünnyögte...: Egyetértek, az élet a körülmények hatnak ránk. Olyan dolgok is befolyásolnak amire nem számítunk. Az azonban, hogy az adott helyzetbõl mit hozunk ki, mit valósítunk meg a rendelkezésre álló erõforrások és a mi elképzeléseink metszésében, az már a mi felelõsségünk. És minden más csak magyarázkodás. Egy ki nem mondott szó, egy meg nem cselekedett tett nagyobb súllyal nyomja a leleket mint bármi más. És tovább rontjuk a helyzetet, szerintem, ha a felismerése után nem kezeljük nem tesszük a múlt részévé, hanem a jelenben pajzzsá tesszük.
Elhiszem,hogy megviselt az élet. Elhiszem, mert ki lehet olvasni a sorokból. De az már elmúlt, ami megtörtént (vagy nem történt meg), te viszont MOST élsz.

Most csak egy kérdés jutott eszembe. Miért olyasmitõl reméled a boldogságod, amire nincs vagy csak nagyon kevés befolyásod lehet?; 05 november, 2005 07:28
Névtelen dünnyögte...: Nem tudom. Talán azért, mert tudom, hogy csomó szerepet pocsékul játszottam végig az életben, de hiszem azt, hogy pl. nagyon jó apa lettem volna. (Hihetetlenül vágytam és talán vágyom is arra - bár mostmár csak az álmok szintjén, elméletben, hogy apa lehessek.)Sok mindenben megbuktam de tudom azt is, hogy nem vagyok rossz tanár. Pályám kezdetén nem így volt, de az utóbbi időkben kaptam jó visszajelzéseket is a diákjaimtól. Vannak ötleteim az oktatás modernizálására, ha kapnék hozzá JÁTÉKTERET is, meg tudnám őket valósítani. Tudod, Bikkfa, teljesítményünk, tehetségünk kamatoztatása vagy épp fel nem használása a sors által nyújtott játékterünk nagyságának a függvénye. Komolyan. Ezt elhiheted. Aki nem kap elegendő játékteret, akit hátraszorítanak, agyonhallgatnak, nem tudja kamatoztatni a tálentumait akkor sem, ha megfeszül. Azt mondod, akkor keressem máshol a kibontakozás lehetőségeit, hiszen -ha jól "fordítom", amit írtál,egy vagy két bezárt kaputól még nem kell megriadni, hátha az ötödik vagy hatodik, amelyhez talán közelebb is állnék, nyitva lesz. Ezt még át kell elmélkednem. A kérdésed különben fantasztikusan jó, valóban gondolatébresztő, további töprengésekre késztet. De miért mindig én lépjek hátra három lépést az életben, miért ne próbálnám meg azt a kaput döngetni, amelynek kinyitására kevesebb befolyásom van?? Azt tanította nekem valaha a filozófiatanár apám, hogy a boldogság matematikai képlettel leírható. A boldogság = lehetőségek/vágyak. Tehát a lehetőségek a számlálóban, s a vágyak csak a nevezőben. De én ebben sohasem hittem. Miért ne lehetnének a reálisan teljesülőknél nagyobb, szárnyalóbb vágyaink? Na, még fogok gondolkodni a kérdéseden. Szia: Imre (Szimre); 05 november, 2005 16:40
Bikkfa dünnyögte...: Kétféleképp' lehet igazán boldogtalan az életben az ember. Ha nincs egyetlen olyan kívánsága, ami teljesült volna, és ha mind teljesül.

A két nagy kívánságod, úgy látom egyébként, hogy még csak nem is a lehetetlen kategóriába. Ma itthon örökbefogadhat egyedülálló férfi. Törvényileg. Az igazgatói poszt pedig nem örökre vált a nyertes jelölt székévé.

Néha nem árt szomorkodni picit az elhagyatottságunkon, de csak, akkor ha közben rájövünk, mi az ami valóban hiányztik, és mi szükséges ahhoz, hogy elérhetõvé váljon.

És egy bántó kérdés: Ha ennyi ideje nehéz feldolgozni az Õ elvesztését, ha ennyire bántanak a kihagyottnak tûnõ lehetõségek, miért nem kerestél szakembert, hogy segítsen?; 06 november, 2005 09:38
Bikkfa dünnyögte...: Ja és én is úgy gondolom, érdemes néha az elérhetetlent áhítni, de ha már vágyunk rá talán érdemes megkeresni a módját, hogyan érhetjük el.; 06 november, 2005 09:39
Névtelen dünnyögte...: Bikkfa, nehéz kérdéseket tettél fel. Mielőtt azonban bármit is gondolnál rólam, szeretném leszögezni, és hidd el, komolyan, nincs bennem semmi karrierizmus. Jó lenne létrehozni egy reformiskolát, ahol nem hagyományos osztályzatokkal történik az értékelés, ahol a gyerekek az egyéni tanulási tempójuk szerint haladhatnak, ahol a gyermeki érdeklődést jobban figyelembe veszi az oktatás.
Ezt csak akkor tudnám megtenni, ha kapnék hozzá "széket". Mivel azonban a kollégáim és fenntartók is tudják, hogy milyen rebellis és renitens vagyok, árgus szemekkel őriznek és védenek engem. Védenek széltől, naptól és leginkább bármiféle sikertől. Eme helyen is köszönet érette, bár ez kissé már az overprotektív gondoskodás, a túlvédés kategóriájába tartozik, de megbocsátható, mert bennem a saját univerzumuk (a tekintély talaján felépülő tanítás) esküdt ellenségét és potenciális elpusztítóját látják. Na ennyit az áhított "székről". A gyermek-ügy fájdalmas és nehéz, és hová vinném a kicsit, az apósomék házába, ahol magam is csak vendég vagyok?
Szakember-ügyben most nem szólnék, ha sima e-mailt írnék Neked, akkor mesélnék egy-két dolgot, így ettől eltekintek. Az egyetemen nekünk annakidején (az 1950-es években:) ) az irodalmi giccs iskolapéldájaként emlegették Mitchell: Elfújta a szél c. regényét. E-nek, aki a feleségem volt, mégis ez volt a kedvenc könyve, s ha sírni akarok egy jót, én ma is ezt veszem a kezembe, azt a példányt, amelyben E. aláhúzásai is megtalálhatók. - Egyébként mindketten ízlésficamosak voltunk, szerettük a "giccses" írókat. Én pl. szívesen olvastam Cronint, különösen A mennyország kulcsa c. regényét. De vissza Mitchellhez. Mitchell azt írja valahol ebben a klasszikus regényében: "A legszebb dolog a világon a vágyakozás, s csak a második legszebb a beteljesülés." Hiszen Scarlett-et is csak az Ashley iránti szerelme éltette, az a vágy, amely a (számára elérhetetlen, a számára tabu) Ashley felé vonzotta. Amikor Ashley megkaphatóvá, megszerezhetővé lett volna a számára, már nem kellett neki, mert belátta, hogy nem valók egymáshoz, belátta, hogy neki az Isten egy nagyobb kincset adott, Rhett Butler személyében. Tudod, Bikkfa, éppen az utóbbi időben gondolkodtam sokat azon, hogy van a passzivitásban is valami szép. Azzal, hogy védtelenné teszem magam, hogy nem teszek meg semmit a céljaim elérésére, adok magamnak valamit: lehetőséget az alázatra. Mit szólsz ehhez?
Most befejezem, mert este Balázs lesz a tévében, s nekem még ki kell találnom, hogy milyen ürüggyel osonjak fel az apósomék lakrészébe, hogy megnézzem a műsort. Az én lenti szobámban nincs tévé. Üdv: Szimre; 06 november, 2005 14:03
Bikkfa dünnyögte...: Csak az az egy oktatási intézmény van, ahol taníthatsz? Vagy reformerkedhetsz? Nem lenne érdemesebb egy nyitottabb vezetést keresned? Vagy ezt megpuhítani vmiképp'?

A vágyakozáshoz térve pedig. Nekem úgy tûnt, azt mondtad, ez (vágyakozás) neked nem elég. Hogy elégedetlen vagy az életvezetéseddel. Ha nem elég, akkor miért áltatod magad, hogy akár lehetne is?; 06 november, 2005 20:47
Névtelen dünnyögte...: Bikkfa, most olyan érzésekről fogok vallani neked, amelyekről még egy emberen kívül senkinek sem beszéltem. Érezd megtisztelve magad, te provokáltad ki a (sajnos) kiváló megfigyeléseddel("mégse olyan jó neked a puszta vágyakozás"). Szóval, ha hiszed, ha nem, néha szeretném alaposan kézbe venni és megverni azt a lehetetlen frátert, aki a bőrömbe bújva keseríti az életemet. Mi a célja, hogy elevenen akarom megtapasztalni a mennybéli üdvösséget, ha közben elvisz az ördög, mert az Isten által szépnek teremtett világot fumigálva, szájamat elhúzva üldögélek a babérjaimon??? Ám sokszor, mikor úgy éreztem, az ördög jár a sarkamban, nem futottam el előle, hanem szembefordultam vele: vagy visszarúglak a pokolba, vagy én gebedek meg. Eddig javarészt ez utóbbi történt. (Talán leírtam a múltkor, hogy nem voltam mindig ilyen hamvába hótt.) DE ilyenkor mintha felcsendülve a szférák lágy zenéje, mint egy álromantikus filmben, s érzem, bármilyen hiábavaló vágy, bármilyen kilátástalan, bármilyen elérhetetlen, bármilyen őrültség, én AKKORIS, CSAKAZÉRTIS itt, a földön akkarom megtapasztalni a mennybéli üdvösséget, nem egy nő csókja, nem egy boldog öleleés, hanem csak az Úr Jézus boldogító szerelme által, elragadtatással, introverzióval, lelki töltekezéssel. Volt, amikor negyedórákig sírtam a tabernákulum előtt, mert azt éreztem, bármennyire is szeretem Jézust, nem ismerehetem meg soha, semmit nem tudok róla. DE olyan jó tisztának lenni ÉRTE, MIATTA!! Huh, már így is sokat mondtam magamról? Hát lehetséges, hogy ilyen széles amplitudójú hullámzások vannak egy ember lelkében? A túlfinomult anya és a megkeseredett apa házasságának igen kései (szerelmük kifáradásában fogant) gyümölcse ennyire nehéz örökséget hordoz? Nem tudom. Át kellene törnöm a falakat, a korlátokat, ennyit tudok. Akkor megtalálnám önmagamat és a boldogságot. Akkor viszont, ha megtenném, nem lennék boldog, mert úgy érezném, elveszítettem az üdvösséget. Szimre; 08 november, 2005 17:17
Bikkfa dünnyögte...: Miért választod el az üdvösséget és a boldogságot?
Boldog csak akkor lehetsz, ha egyfajta elégedettségre, megelégedésre képes vagy. Ezt az elégedettséget megadhatja az üdvösség biztonsága.
Nem értem.

Én nem tudom mi az üdvösség. Csak azt tudom, hogy ha elégedett tudok lenni az úttal, amin járok, akkor bizonnyal Õt szolgálom, hiszen mi másért lennék itt, mint hogy éljenm a világot, amit alkotott. És az elégedettségem az õ dícsérete, hiszen embertõl valö bizonyosság az alkotása boldogító és üdvös voltáról. Nem zsoltárolás, imádás és földreborulás, csak az elfogadás. E részhez egy nagyon profán költõ József Attila Csöndes estéli zsoltárát javaslom. A kérdéseibenépp az fogalmazódik meg, amit te átélhettél, akkor a szentélyban.

Még egy kérdés végül: Ugyan hogyan fogsz tudni harcolni az ördöggel, ha nem hiszed, hogy érdemes? Ha nem hiszed, hogy az élet ajándék?; 09 november, 2005 07:01
Névtelen dünnyögte...: Kedves Bikkfa, sokáig töprengtem az általad leírtakon. Tegnap este az apósom dolgozószobájának könyvespolcán megkerestem a József Attila-kötetet és benne az általad említett verset. Igen, körülbelül ezek a keresetlen, egyszerű, de nagyon mélyről jövő szavak fejezik ki a legtisztábban a magát Isten tenyerére helyező, ugyanakkor földi boldogságra vágyó ember lelkiállapotát. Azt mondtad, az élet ajándék. Nagy ajándék, ez így igaz. Maradjunk hát ennél a szép metaforánál. Egy ajándékkal sok mindent lehet csinálni. Pl. egy ajándékba kapott könyvvel. Rongyosra olvasni, hagyni porosodni a polcon, összefirkálni, néha-néha lemelni, belelapozni, örök barátomként és útitársamként a táskámban hordozni, lapokat tépni ki belőle, lefénymásolni és nem ügyelni arra, hogy a másolóra helyezés közben megtörik a gerince, szamárfüleket lehet az oldalaira hajtogatni stb. Mindez lehet, hogy nekem jó, de a könyvnek nem biztos, hogy jó. Miért firkáljam össze az ajándékba kapott könyvet (=az életemet), ha lapjait tisztán is megőrizhetem? Bár lehet, hogy így viszont nem fogom tudni teljesen birtokba venni az ajándékot, a maga valóságában sohasem lesz az enyém, csak ideglenes megőrzője leszek, de nem a gazdája. Hm. Lehet. Mi a válaszom még? Szintén egy vers. Ady Endre: A befalazott diák c. verse. Ha elolvasod, meg fogsz engem érteni. Úgy vagyok a kérdéseiddel, mint a meseváró, telhetetlen gyermek: Folytasd, még, még! Szimre
Szimre; 10 november, 2005 17:14
Bikkfa dünnyögte...: Mint rossz tanár, ki látja, sarokba szorulna, ha felkészületlensége kiderül. Úgy vagyokmosta befalazott diákkal én. De amíg a verset megkeresem, és elolvasom, megkérdlek még egyszer ugyan arról. Mert nem feleltél.

Ugyan hogyan fogsz tudni harcolni az ördöggel, ha nem hiszed, hogy érdemes?

És miért kell neked harcolnod az Ördöggel magával?; 11 november, 2005 08:54
Bikkfa dünnyögte...: És egy apró megjegzést még: a könyv a tiéd. És a választás is, hogyan használod. Ezért aztán csak téged terhel a felelősség, ha nem úgy használod, hogy az neked jó legyen (hosszú-, vagy rövidtávon, vagy egyáltalán).
Ezt még a vers előtt fontosnak éreztem beszúrni; 11 november, 2005 08:57
Névtelen dünnyögte...: Válaszolok hamarosan, addig a vers internetes elérhetősége
www.mek.iif.hu
Humán területek, kultúra
Klasszikus magyar irodalom
Ady Endre

Szimre; 11 november, 2005 13:35
Névtelen dünnyögte...: Miért kell harcolnom az ördöggel?
Mert be akar vonni egy össznépi társasjátékba, amelynek én nem kívánok a résztvevője lenni. Nem akarom (óh, mintha ezt az akaratom döntené el), hogy egy bájos mosoly, egy álmodozó tekintet stb. megérintse a szívemet és életre galvanizálja bennem a szunnyadó (erőszakkal hibernált) férfit, nem akarom, nem akarom...! Hát nem sokkal előkelőbb outsidernek lenni? Mindent egy bölcs higgadtságával, kívülről nézni, elfeledni, hogy testből is vagyok, hogy vannak érzékeim. Sokkal finomabb a csak-intellektuális ember. De az ördög nem akarja, hogy csak-intellektuális lény maradjak. Bombáz, támad, tőrbe csal, hiteget, fülembe sugdos, megtéveszt, néha már alig bírom kapkodni a fejemet, hogy kivédjem az ütéseit és a simogatásnak látszó pofonjait. Miért jó az neki, ha visszránt a testbe? Miért nem engedi, hogy lelkivé desztilláljam magam, szubtilis, égies legyek? Miért? Üresnek és megvetendőnek érzem a csábítás, tetszés, tetszéskeresés össznépi társasjátékát. Egoista játék. csak azért akarom felkelteni a másik érdeklődését, hogy azután birtokolhassam őt. meg akarom szerezni, ha nem többre, hát egy éjszakára legalább. Mi ez, ha nem bírvágy, uralkodásvágy? De tudom, hogy a teljes lemondás is beteg dolog. Az ember végülis ösztönlény. Megszerezni és bírni akar. De a másiknak és önmagamnak is van egy méltósága (=Isten képére lettünk teremtve, s ezt az Isteni arcot rombolom össze magamban, ha engedek állati ösztöneimnek).
Vissztérve József Attilára, az Íme, hát megleltem hazámat c. versének utolsó három versszaka nagyon sokat jelent nekem. Valószínűleg tudod, hogy miért. Várom a további gondolataidat. Szimre; 12 november, 2005 12:33
Bikkfa dünnyögte...: hmmm. A válaszaim több darabból kell, hogy álljanak, mert több részt is érintettél. Ha ügyes vagyok sikerül három egységre tagolnoma következőket. Elsőnek szólok a versről, aztán az össznépi játékról, befejezésképp az ördögről magáról. Zárásul pedig a három vonalat egy szép fonatba igyekszem kötni majd.

Ady Endre: A befalazott diák. Szép vers. Az énközlő lírájának egyik darabja. Megértem a választást is. De az is igaz, hogy ez az Ady-féle énközlés egyik ága csak. sokkal teljesebb képet fest a "SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE..." kezdetű vers. És úgy gondolom, rád is ez illik, különben nem beszélgetnénk.

Az össznépi játékról, az bizony tombol, akár akarod, akár nem. Ne tehetsz ellene semmit outsiderként is részt veszel benne, mert épp ez benne a bámulatbaejtő, hogy a nem választás, a nem részt vevés választása is döntés, amit az általa meghatározott keretben, mezőben hozol.

Az ördögről. Az ördög kísért csábít. Hogy letérj az útról. Hogy mi a te utad, azt persze csak te tudhatod. Hit dolga, hogy én mit gondolok isteni, vagy követendő útnak. Valószínüleg épp ezért elég idegen a te felfogásod, mert az aszkétai magányt egy szint után károsnak látom, személyiség alakítása aszocializál és izolál, márpedig a zoon-polyticon meghal, ha elszakad a társaitól.

Emlékszem a Genézisből egy mondatra: "Szaporodjatok és sokasodjatok!" Nem isteni parancs ez is?
Hogy az ördög műve mi lenne, azt továbbra sem tudom. Csábít és hiteget ebben biztos vagyok. De nem épp' az intellektus kevély magasába csábít? Nem eltérít egy olyan útról, ami egészséges, esendő és emberi?

Végül azt kérném, hogy eztán emitt folytassuk: demonangelito@hotmail.com; 15 november, 2005 08:19

Megjegyzés küldése

<< Home

BIKKFA-NYELV

Magamról

Friss

Ág-Bogak

Kis-Színesek

Neszezős

Erdőjárók

Most épp

Rég- (2006. 02. 06.) -óta

péntek, október 21, 2005

egy érdekes hasonlat...

39 Comments: