Most olyanok

a fények mint már igen régen. Hajnalban a falak közé szorult madárdal úgy hullámzott és kavargott mint régen a lépcsőház kiszögellése mögött kavargó szélfutta falevelek. Örvénylettekk a hangok, hol közeledtek, hol távolodtak, pedig a madarak nem repültek. Mintha valami láthatatlan karmester (ide mindenki képzelje hitvallása szerint a megfelelőt) kórusba terelte volna a rigókat és minden madarakat, és pirkadat előtti koncertet adott.

Szegény Filomókus aludna, én meg itt ütlegelem a billentyűzetet. Meg persze fújom az orrom mint jó nátháshoz illik. Tegnap felrakott egy trójait a gépemre. Lecsesztem. Azóta egészen készségesen viselkedik. Én meg most mégsem hagyom nyugodtan aludni. Szemét lennék?

Lehet, hogy mégis ki kellene menni ma Kedvessel sétálni. Annyira remek az idő, és ki tudja, mikor érünk rá megint ennyire. Rövidest kitalálom. ;o)