A hirtelen jött nyarat most egy pillanatra megállítja a természet, és esõs szelekkel hoz enyhülést a száradó füveknek. A teraszról lánykacaj szûrõdik ide, énmeg ülök csak csendben itt a szobám rejtekében. Most galamb híjja párját, párjának híja van csak. S még ez is jobb, mintha héja lenne a párja. A gondolatok mint a rigófütty ki be járnak kobakomban, elhagynak s visszajönnek újra. Némelyik elég nagy már, megtanulhatna magára vigyázni, mégsem megy el, csak elhiteti velem. S végül nem maradok egyedül.

A tea málnás és itt gõzöl a bögrében a bal kezemnél, míg a szemembe vibrálva kúszik a szöveg, amit épp' gépelek. Tulajdonképpen semmilyen ez a vasárnap délután, néha ki kell mennem vécére, de az sem túl nagy mozgás. Csak ülök, néha ismerõs botlik belém. Beszélünk. Vagy csak én beszélek. Néha hallgatom mit mondanak. Néha nem is érdekel. A percek lassan kattogva lépnek egymás sarkára. Ritmusuk monoton és örök. Lám rendbe szedve az idõ is kezelhetõ. Legalább elhihetjük, hogy az. Persze nem. S a percek sem mennek. Épp ellenkezõleg. Jönnek és maradnak. Megannyi emlék darab percek buborékjába zárva ül rá a vállakra. Az enyémre meg a tiédre. És ha ez még nem volna elég akkor mi magunk építünk nekik zárványt.

S e zárvány mint a járvány, úgy terjed. Egyre többen, és többen írnak, emlékeznek. S egyre több múlt gyûlik fel lassan. Meddig lehet ezt bírni? Meddig lehet ennyi emléket büntetlenül tartogatni? Amit az elme, az ember nem képes elérni, ahhoz maga készítette eszközeivel hozzáfér csak azért is. És vajon miért jó? Miért jó emlékezni? A felejtésben benne van a lehetõség, hogy mindent újnak látunk. Hogy tényleg tabula rasa módján semmissé tesszük a hibákat. Vajon nem épp feledni kéne megtanulnunk inkább?

Amit hiszek az van. Amire emlékszem azt el is hiszem. Amire emlékszem az van tehát. Amire nem emlékszem abban nem kell hinnem. Az talán sosem létezett, és sosem gondolkodtam rajta.

Felejtés?