Tegnap a sétálóutcán bandukoltam haza. Lassan. Nem tettem sapkát, és éreztem, ahogy a fagy tûhegyes fogakkal harapdálja a fülem. Fájdalmas volt, de volt benne valami ami mégis elviselhetõvé tette. Nyakig bebugyolálva kabátba és sálba nem éreztem a szelet. Buborékban haladtam át a városon. A fagyasztó tûfogak azonban minduntalan belerángattak az életbe. A gondolatvilágból a fájdalmas élõbe. S egyszerre azt éreztem, ahogy körülöttem árad zsibong az élet, emberek a forraltborózó - sütizõ kiskunyhó elõtt. Hogy a fülem fájdalmán kívül szinte nem is élek. Mert az ami ott morajlik, mint tenger körbevesz az alig jön be, alig csatol magához.
Furcsa merengõ érzés volt. A Múltakban jártam. Az emlékezet lassan dermedõ kristálybarlangjának csillámai mint a hódara az utcán úgy rémlettek fel a múlt történetei. Csak míg a hódara elolvad s eltûnik ezek egyre keményebben kövülnek belém. A merengés sem tett mást. De jó volt hagyni, ahogy a kristályosodó idõ falaihoz csapódva a külsõ impulzusokból erõt merítve haladok egyiktõl a másik emlékig. Csak a porcba maró jéghideg fogsor emlékeztetett, hogy melyik a valósabb, épp' csak egy lehelettel, de mégis.
Aztán egy csípõs-szószos forró szendvics visszarántott egy pillanatra még erõsebben. A csili aromája az orromba kúszott s a torkomig kitöltötte a szám. Élet volt ez is, zsibongó, erõs és áradó. Majd múltával ez is kristályosodni kezdett, s újabb emlékdarabokkal kötõdve a falhoz ragadt.