Ma?

Lassan, lassan, nagyon lassan gyûlik az erõ. Tegnap Ji-King et kérdeztem, meg Müller Pétert. Ezúton is köszönöm a Veres Boszinak, hogy segített. Valamelyest támpontot adott ahhoz, ami bennem most nagyon nem akar lecsillapodni.

Meg tegnap beszéltem az Építésszel. Muszáj volt valaki olyannal találkoznom, aki régebbrõl ismeri Kedvest. Beszéltünk, sebek fel. Hajj, de nagyon nem volt jó. Megértõ, együttérzõ is talán. És legalább olyan valaki, aki tudja kirõl beszélek. Neki mondtam, hogy mindamellett, hogy borzalmasan érzem magam. Mert azt gondolom átvertek. Szörnyen fáj, hogy rossz a Kedvesnek. És nem akarom, hogy neki fájjon. De ezt õ csinálta. És hiába is szeretném, nem tudom megváltoztatni. Pedig... Pedig... A Qrva életbe!

Azon zakatol az agyam. Egyfolytában. Hogy mit csesztem el én. Hogy mit kellene másképp csinálni. Hol a hiba? Mit nem vettem észre? Mit kell tennem?

Ji-King azt mondta, ez a Beteljesülés utáni állapot. Muszáj változtatni. Mert az élet örök körforgásában, ha valamit megállítunk, az a maga törvényei szerint alakul tovább: bomlani, rohadni kezd. Elértem amit akartam, Ji-King szerint. Egy ciklus leforgott. Újat kell kezdeni, olyat ami ebbõl nõ ki.
Változó jel volt a Nehézség. Karmikus akadály. Olyan gát, amit én is építek, s így hiába bontanám felépül újra. (Fordított Déva?) Arra figyelmeztet, hogy ez olyan probléma, amit nem az eddigi eszközökkel lehet megoldani. De nem szabad feladni. Ülepíteni kell. Megismerni belülrõl. Hogy miként teszem én lebonthatatlanná. És azt megváltoztatni magamban. Felnõni a kihíváshoz, és felülemelkedni rajta. Ez a pillanat a kivárásé. Az erõgyûjtésé. A megnyugvásé.
Ha az én szívem nyugodt, átkelek a viharos tengeren is. A tenger bizony zúg. Le fogom halkítani. Csendes leszek és szemlélõdõ.

Mit teszek ma? Lezuhanyzom. Megreggelizem. Elmegyek az egyetemre. Teszem a dolgom.

És figyelek.