Az írás paradoxona

Épp a napokban gondolkodtam el, hogy van a blogolásnak egy jellegzetes paradoxona. És pedig a mindennapi bejegyzés. Ha ugyanis mindannap írok, és igyekszem mindent leírni,akkor itt ülök két és fél órán át (pedig szerintem nem gépelek lassan), és nem csinálok "semmit". Ha meg történnek az események, és csinálok "valamit", akkor nem ülök ide gépelni.

Márpedig ez a hét zsúfolt volt eléggé, és az is lesz a vége is. Valahol szerdán hagytam kicsit abba. Történt ugyanis, hogy szerdán éjfél körülre értem haza. Egy remekbe szabott beszélgetés és kellemes este végén. A Bankkártya-ügynökkel cseverésztünk órák hosszat. A szerda délután kellemes estbe hajló végén találkoztunk, sétáltunk jócskán, rengeteget nevettünk. Aztán egy könnyünek nem nevezhetõ vacsora következett. További beszélgetés, korzós férfimustra. Együttesen állapítottuk meg, hogy érdemes Pécsett este kiülni, mert sok szépet láthat az ember. Ahogy az idõ hûvösebb lett felkerekedtünk. Ellátogattam hozzá. Egy nagyon barátságos, kellems lakás az övé, meleg, sárga falak, rengeteg könyv, hatalmas konyha, visszafogott vonalvezetés. Gonosz valék, hazavitettem magam kocsival. Aztán dög fáradtan aludtam el.
Amúgy a napom a szimpla rohanás volt elõtte. A tördeléssel úgy haladunk a kiadóban, mint az anyatetvek. És ezért délutánra pótlólag beültünk a gépek elé, ami gyakorlatilag újabb két óra lazsálás volt. Kisebbfajta megalázással körítve. Majd rohantam a Veresboszorkányhoz Ponyvaregény-kazettáért. Aztán kórus koncert, és randimegbeszélés csütörtökre. Közben az Orvoshallgató hívott teás-játszóházba vagy játszós-teaházba, de nem tudtam elmenni oda, mert igencsak eligérkeztem a Bankárty-ügynökhöz. Ezrét is jó volt leülni a pécsi korzóra kipihenni mindent, ami elõtte volt.
Csütörtökön reggel, alig ébredve irány a videó, és Ponyvaregényt néztem, majd elemeztem, majd fogalmaztam, majd elkéstem. Majdnem. A tanár is késett, s így még várhattam is rá. Hosszú beszélgetés a "Tolvajról meg a szakácsról..." Nem ért vola annyit. De tény, hogy emészthetõbbé vált az amúgy szó szerint gyomorforgató film. A délelõttbe iktatott egyórás szünetben a Kóristával kávéztam. Kellemes beszélgetés volt ez is. Annyira nem is a sablonok, és jó hangulat jellemezte.
Délután próba. Metadoce. Metadolce... Aki ismer tudja, hogy állok a borokkal. De ez egy kifejezetten jó darab, még így félédesen, keseredõn is. Utána a szokásos vacsora, a szokásos sörözés. Aztán én már koncertre nem. Csak haza. Épkézláb gondolatokat próbálgatva préselni, egy blogger-barát bajára írt lelni. (Félek végül mégsem sikerült.)
Pénteken, hajnalban, amikor még a Nap más, hiszen tudjátok. Vendég érkezett. Itt aludt. Mókás volt. Aztán felkeltem és vártam. Vártam, hogy elmenjek a diákszínjátszó elõválogatóra, hogy megnézzem azt a darabot, amin volt lakótársam annyit izgult. Remek volt egyszerûen gyöngyszem a reggelben. Aztán vártam, hogy elmenjek próbára az enyémekkel. Aztán vártam, hogy kinyisson a cipõbolt. Aztán, kinn az iskolában arra vártam, hogy megbeszélhessem a tanárnõvel a folytatást. Aztán onnan vissza arra vártam,hogy behozzák a kirakatból a másik cipõt. Aztán rájöttem, hogy ezt nem kellett volna megvárni. Nagy volt és napszítta. Aztán arra vártam, hogy ebédmeghívásom fixálódjon, nem tette. Most épp azt játsszuk meghívómmal, hogy akkor ki is sértõdjön meg emiatt. Aztán arra vártam, hogy délutáni beszélgetõ társsal találkozzam, mire õ lemondta. Ekkor úgy döntöttem: elég. Tett legyen, mi megtölti a délutánom. És romantikus sétára hívtam az Orvoshallgatót. Nehéz volt elválni, annyira, hogy röviesen csetelni kezdtünk. És elmentünk sétálni még egyszer. Csak a csillagok. Õk meg nevettek ma éjjel. Csak a csillagok tudják. Ti meg sejthetitek. -Az író sóhajt és leteszi képzeletbeli tollát.- Most rohanok, mert nem érem el a vonatot.