Telihold-kór

Tegnap Kedves ötösre vizsgázott fül-orr-gégészetbõl. Boldog volt. Én meg elengedtem a kezét. Nem tudtam tovább. Nem lehetett tovább. Bántottam így is, és nem is tudott róla.

Nem tudok róla mit írni. Elfáradtam. Nem akarok senkinek sem fájdalmat. Neki a legkevésbé. Sajnálom. Ezt tudja jól. Sajnálom, de nem tudok más lenni, mint aki vagyok. Megpróbáltam. És nem is volt idegen olyan nagyon az, aki lenni próbáltam. Viszont nem ment tovább.

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.

Hajnali fél ötkor megtelt a Hold. Tegnap mikor feljött az égre, még láttam a terasz magasán a hatalmas vérben úszó sikolyt. Az óriás gömböcöt. Összezsugorodott. Aztán egész éjjel fehér fénnyel világította az utat. Az úton pedig járni kell.