Vekengjünk!

A színház hetét élem. Tegnap megkaptam a szembeszoba legszebb mosolyú lányától a legnagyszerûbb dícséretet, amit segédszínész kaphat. "Volt olyan rész, amikor nem tudtam levenni rólad a szemem." Ez azért esett jól, mert a rendezõi instrukció annyi volt: "Ti meg addig vekengjetek a helyeteken!"
No, a darab a Ludwig W címû premierje (magyarországi õsbemutatója) volt tegnap. A várakozásokhoz képest nagy számú és jeles közönség gyûlt össze újságíroktól, tanszékvezetõn át legjobb barátokig mindenki jelen volt. A Szenes-klub megtelt. A nagyjából két próbával beállított darab, nem kis meglepetésemre, a nézõk igen nagy tetszésére szolgált. A fények akadoztak, bakiztunk is, az eredeti elképzelést picit keresztûlhúztam itt-ott. De végül is jó volt. A darabban van vagy nyolc mondatom, ennek ellenére végig a színen vagyok eléggé hangsúlyos helyen. Végig játszani kellett tehát, de úgy, hogy közben a két fõszereplõt nem játszom le. Ez lenne a vekengés, talán. A jelek szerint azért ment. Ha volt, aki meg is dícsért az átélésért.
Az elõadás után Kedvessel, aki eljött és végignézte, és tetszett neki is, meg a többi nézõk felével elsétáltunk az Apolló kisvendéglõbe. Csak rövid ideig éltünk társasági életet, mert legszívesebben megöleltem volna Kedvest, azt meg ott nem lehetett. A darab ugyan szól a másságról, és két másik meleg ismerõsõm is nagyon élvezte. Meg szól a comming outról, szól az önmagunknak való õszinteségrõl, de a társaság, a nézõk egyik része ezt csak a színházban bírja el. Azon kívül nem. Sebaj. Lesz ez máshogy. Mi addig csak vekengjünk!