"Raindrops are fallin' on my head..."

Legalábbis a dal így mondja A Butch Cassidi és a Sundance kölyökben.

Ha a májusi esõ csakugyan aranyat ér, akkor mi most bazi gazdagok leszünk. :o) De persze úgy sem váltják be. Ez volt a tegnap esti beszélgetés zárszava. Tegnap, amikor csináltam egy remek napot egy nagyon pocsék reggelbõl. Pedig esett is. Zuhogott, meg minden.

Úgy kezdõdött, hogy kétszer felébredtem. Hajnali hazaérkezõk. Nem túl jó élmény. De túllendültem, és visszaludtam. Aztán reggel, végül az órámra már muszáj volt felkelni is. A média-jog rejtelmeinek utolsó szegmensébe kaptunk bepillantást, elcsámcsorásztunk a közszolgálatiság vitatható voltán, kérdõíveztünk. Majd a duplaóra után hazarobogtam elolvasni egy szöveget, amit már elolvashattam volna rég tudom. Ebbõl kellett referálnoom. A tanárom persze tévedett, így a kutyafuttában összecsapott kis munkám csak a jövõ héten tud leszerepelni, de rá se ránts. Majd akkor kapom a rothadt paradicsomokat. Hurrá!
Ezután Pál úrnál ültem a Veresboszorkánnyal kettecskén. Kinn a teraszon, mert addigra kisütött az Nap. Aminek igen megörültünk és napoztunk, melegszendvicseztünk, pizzáztunk meg szódáztunk. Beszélgettünk, elcsaptuk az idõt. Veresboszi nincs jól. De nem is mondja igazán. Csak látni rajta. Meg összeveszett az albérlõjével, és az nemjó. Mert az albérlõjével amúgy barátnõknek képzelte magukat. És most kiderülni látszik, hogy mégsem nem van sajtból a Hold. Sajna. Én meg a délutáni figyelemelterelõ program lerttem. Válságkezelés, fej homokba. Lassan városon átsétálós, napos részeket keresõs, cukrászdába kiülni szándékozós volt a folytatás. Amikor a cukrászdához értünk, szomorúan konstatáltuk, hogy szép is a Postapalota a tér nyugati végén, meg sajnos nagy is. Mert az árnyéka miatt nem érdemes kiülni. Azontúl napernyõk is feszültek, nehogy a hirtelen jött napsugár kicsit is melengeshessen minket. Sebaj, gondoltuk, és beültünk krémesre meg Charlotte-tortára. Az utóbbi az én választásom volt, az elébbi a kedély-javító cukor és töménység miatt Boszié. Az, hogy végül maradtunk nem kis részben a magas, szõke, kékszemû és igen schneidig pincérfiúnak volt köszönhetõ. Meg a mosolyának. :o)
Jó két hónapja már,hogy megbeszéltük Boszival, hogy ha mindenben nem is, de a pincérben összetalálkozik az izlésvilágunk. Tegnap pedig kiderült, hogy: "Te ez a pincér rád mosolyog! Ez gáz!" Valahogy így hangzott a megállapítás barátném szájából, amit én addig csak titokban reméltem. Hmm... ;o)
Aztán megjött Kedves, és véle átsétáltunk kettesben a Teatár nevû kis kedvenc helyünkre. Ahol összefutottunk a Koligondnokkal meg a Kisgyerekkel. Jó volt. A hûvös pincében üldögéltünk csak mi négyen. Aztán persze jöttek mások is, de nem voltak annyira mások mint mi. Vérnarancs tea, Kedvesnél fodormenta beszélgetõs. Az egész olyan volt, mint valami elsõrandi. Filmekrõl beszélgettünk. Ki mit szeret, zenékrõl, meg ilyenek. És helyrerázódott a hangulatom. Hazabandukáltunk hozzám aztán hozzá. Kedves barátaival paroláztam kissé. Az Immunológus is megjött, vele is váltottunk két szót. Aztán én hazafelé vettem az irányt. De mégsem haza jöttem.
A Koligondnok lakásába tévedtem, és vele beszélgettünk még egy-egy tea mellett vagy két órán át. Régi szobrokat néztünk egy albumból, pécsi plasztikák.
Aztán álmosodván elbúcsúztam, s méltattuk még kicsinyt az idõjárást. Meg a májusi esõt, hogy szép zárszavunk meglehessen.