Egy vonatos történet...

Bikkfa majd' két hete vonaton utazott. Intercityvel. No, nem mintha annyira szeret nagyzolni, de a MÁV nem indít ezen a vonalon ekkora távolságra mást. (De legalább kényelmes...)

Dombóvárig bóbiskolt, alig-alig tért magához a reggeli órán. Ahogy Dombóváron a vonat megállt, az új felszállók között volt egy különös csoport. Első ránézésre egy nagymamából és az ő két unokájából álló kis kompániának látszott. Csakhamar kiderült, hogy azonban a MÁV ezt nem tudja figyelembe venni, és ne tud három olyan jegyet adni, ami egy négyes ülésre szóülna, nem, szét kell őket szórni. Amikor a legkisebb jövevény, szőkés hajú, úgy tízéves-forma, ezt magában konstatálta. Továbbá azt, hogy kérges valóm mellé kéne telepedjen, egyszerűen fogta magát és továbbindult a kocsi másik végén lévő ajtó felé. A nagymama ledobta a csomagjait, kissé értetlenül állt az eset fölött, s az ajtónál álló fiú felé fordulva halkan azt mondta: gyere vissza. Az megrántotta fejét és kilépett a peronra. A bagyobb, barna hajú kölyök pedig leült oda, ahova a jegye szólt, és a nagymamája is mondta. A nagymama a kisebbik után eredt, aki a vonatról leszálni, vagy nem tudott, vagy nem is akart, hát becsukódszkodott a wc-be. A nagymama megkocogtatta az ajtót, mire a gyerek fájdalommal és dühvel telten fel kiáltott. Kiáltása azonban sehogy sem tűnt emberinek. Artikulálatlan, mély és valami nyögésszerű hang volt. A nagymama pár próbálkozás után, melyekre ugyan az a hang volt a felelet feladta.
A négyes ülés másik székén ülő középkorú nő, nálamnál hamarabb látta át a helyzet geyetlen lehetséges megoldását, felállt, összekapta, amije volt, és új szék után nézett. A nagymama röviddel ezután tért vissza. Miután meggyőződött, hogy kisunokája nem tud leugrani és elszökni odajött a bátyhoz(na, evvel a szóval gondban vagyok...). Nem értette, hogy hova tűnt az előbb még ott helyet foglaló nő. Mikor elmondtam feltételezésem, miszerint a hölgy helyet akart biztosítani, a nagymama lerogyott ültében, és sírni kezdett. A tehetetlenség, és a hála könnyei buktak fel.
Az idő múlt és a furcsa gyerek előbújt a rejtekéből. Visszajött, és leült a felszabadult helyre. A függönyt a feje köré csavarva mutatta, nem akar "beszélni" senkivel.
Szóba elegyedtem a nagymamával, és igazolta a gyanúm, Roli siket. A teljes csend világában él. Szájról olvasva érti a beszédet, és mondani is megtanult pár szót már, de ha feldúlt, vagy feszült, vagy zavarja valami, akkor hisztizni kezd. A szülők, akik rég el is váltak, alaposan elkényeztették a legkisebb fiút. A báty rezignált nemtörődömségéből tiszta volt a kép. Roli ír, olvas, és számol akár egy vele egykorú gyerek. Csak egy kicsit hisztisebb. És az értelem csillogása a szemében azt is megmutatta, pontosan tudja, mit tesz, és miért. Hogy ezzel érje el a célját, nem túl szerencsés.
A vonaton ülve, azon morfondíroztam, hogyan lehetne új utat mutatjni, és erről az erőszakos, akarom álláspontról le"beszélni" Rolit. Meg hogy kell-e, szabad-e ezt megváltoztatni.

A történetben használt név, kitalált, a valósághoz való bármilyen hasonlóság a véletlen műve.

Ja, és bocsi Artemis.

Cseppek

A zuhany alatt álltam most jó sokáig, örültem, hogy a forró viz zubog a nyakamba, hátamra. Bambika fürödik, otthon, Bikklakban nincs kád csak zuhanytálca, hát ennek a pancsikolós élvezetnek én nem élek, nem minta nem szeretném, de ha nincs akkor nincs. Ellenben a zuhany felüdítő és tisztító ereje kétség kívül élvezetes is.
Leültem a tálcára és hagytam, hogy forró esőként öleljen körbe a víz. Ahogy a cseppek sűrűjében levegőt vettem, egyszerre megjelent előttem egy régi érzés. Facsemete koromban sok-sok éve Baján egy táborban voltam versmondásilag.Sok szempontból meghatározó élmény volt az a bő másfél hét, amit ott eltöltöttem. Nevet kaptam, tanultam, utat láttam meg magam előtt.
Az élmény, ami előkúszott a múltból a Sugovicához köthető. A Petőfi sziget mellett kanyarodó kis mellékág egyik kikönyöklésébe egy szökőkutat raktak. A vízben állt, mint valami bója, s a nap bizonyos szakaszaiban vizet spriccelt. Egy délután az egyik táborozó lánnyal (,akinek a nevét már nem is tudom) beúsztunk alá, a sűrű zápor összefüggő vízfalába. A cseppek pezsgve forrtak egybe a folyóval, melyből a szivattyú kiszakította őket percekkel korábban. Mi ebben a forrásban lebegtünk. Fentről a cseppek tömték el az eget, lentről a hűvös víz ölelte testünkent. Szinte víz alatt voltunk, a pára, az apró cseppek miatt a felszínen sem lehetett könnyen levegőt venni. Tapostuk a vizet, és kiabálva ujjongtunk. Elmondhatatlan élmény volt, azóta sem éreztem, de néha még eszembe jut.

Ahogy kifele tempóztunk a partra, a lányhoz szóltam: holnap is be kéne úszni, olyan jó volt. Nem válaszolt, csak mikor már a partra léptünk. Rám nézett és azt mondta: nem, ez olyan jó volt, hogy töbet nem szabad megismételni. Döbbenten néztem rá. Elvesztené a varázsát, felelte. Én bólintottam, és többet nem úsztam be a záporfal alá.

Háló-függés

Hiányzott az internet. Az, hogy leülök, és kinyitom az ablakot, és ömlik az infó. Bármit elérhetek. Olyan ez mint CseppEmber (a Kollegína másfél éves fia) és az ajtó. A gyerkőc megtanulta, hogyan működik az ajtóban a zsanér. Azóta csukogatja őket folyton. És élvezi, mert úgy véli a világot tartja a kezében az ajtó szélén keresztül. És valóban, hiszen irányít.

Kaptam egy szöveget, holnap kell belőle kiselőadnom, referálnom, ahogy ezt felénk mondják. the fact of blackness. Na, ez olyan ajtó aminek még nem látom a zsanérját. Választékos angolja szavanként megállít, és szótáraztat. Fennkölt, és baromi nehéz. Szótárprogi a neten van, Veresboszinál meg nincs net... Ez az én bánatom.